Stuart Mária

A 2009-es Schiller-év alkalmából – 250 éve született Friedrich Schiller (1759-1805)

Friedrich Schiller: Stuart Mária

dráma

Fotók

„Életem vége, hírnevem kezdete”

„En man fin est mon commencemment” – Stuart Mária már évekkel korábban egy brokátmunkába hímezte be ezt az akkor még érthetetlen mondatot. Sejtelme valóra vált. Hírneve valóban tragikus halálával kezdődött. Az utókor szemében csak ez a halál fogja eltüntetni ifjúkori hibáit, s megtisztítani bűneitől.”
(Stefan Zweig: Stuart Mária)

A későbbi századok számos irodalmi feldolgozása is beigazolta Stuart Mária sejtését. Az utókor számára kimeríthetetlen témát kínált ellentmondásokkal teli élete és tragikus halála, ennek köszönhetően személyiségét mindig más oldalról közelítve számtalanszor újra- és újradefiniálták alakját.
Személyiségéről összetettebb képet kaphatunk, ha azt egy másik élet tükrében vizsgáljuk, e tükör legnagyobb ellenfele és hóhéra: I. Erzsébet.
Ez a két tökéletesen ellentétes egyéniségű nő áll Friedrich Schiller drámájának középpontjában: Erzsébet, Anglia ’szűz királynője’, aki női mivoltát áldozta fel országáért és soha nem ment férjhez, valamint Mária, a szenvedélyessége által hajtott skót királynő, aki a vak szerelem nevében megölette királyi férjét, és trónra jutatta annak gyilkosát, Bothwellt.
Erzsébet és Mária a késő-középkor legkiélezettebb politikai ellentétét testesítik meg. Konfliktusuk a reformáció és ellenreformáció véres összecsapásának szimbóluma. Az előbbi helyreállította a protestantizmust Angliában, és támogatta azt Skóciában; az utóbbi a római katolicizmus nevében a két ország egyesítésében reménykedett.
Rokonok voltak és felkent uralkodónők. Mária az unokanővérénél keresett menedéket, amikor a skót nemesek elüldözték a trónról. Menedék helyett azonban fogság várt rá. A kor két leghatalmasabb uralkodónőjének konfliktusa ezzel betetőződött, hiszen amíg Mária életben van, Erzsébet nem lehet teljhatalmú uralkodó: mindig rettegnie kell attól, hogy édesanyja, Boleyn Anna és VIII. Henrik válása miatt őt törvénytelennek minősítik, és Mária, mint a Tudor uralkodóház egyetlen törvényes örököse, Anglia trónjára kerül.
Stuart Mária közel húsz évet töltött angol fogságban, mielőtt ellenfele a halálos ítéletet aláírta volna. Erzsébet tisztában volt döntésének súlyával és a felelősségtől való félelmében mindent megtett a látszatért, hogy a kivégzés érte történt, de nem általa. Egy vele egyenrangú uralkodót, saját rokonát végeztette ki, de a „világ színpadán” el kellett játszania, hogy csupán birodalmának jóléte és biztonsága vitte rá erre a végső elhatározásra. Ha egy koronás fő jogtalanul, gyalázatos módon porba hull, fennáll a veszély, hogy a világ elfordul a kegyetlen uralkodótól, és hadat üzen Angliának. Ebben az esetben azonban pont ennek ellenkezője történt. Ellenfelének kiontott vére magabiztos uralkodóvá tette Erzsébetet, és neki köszönhetően politikai és gazdasági szempontból is új korszak virradt Angliára, az „aranykor”, melyet az utókor számára az ő neve fémjelez, és amely szervesen egybefonódik Shakespeare költészetével.
A sors fintora, hogy I. Erzsébetet a trónon VI. Jakab, Stuart Mária fia követte, aki a beígért hatalom fejében nem kérte számon Angliától anyja halálát. És bár személyében egyesült a skót és az angol korona, mely mindig is Stuart Mária leghőbb vágya volt, tehetségtelen uralkodó kezébe került a jogar, és a birodalom hanyatlani kezdett.
 

Szereposztás:

Stuart Mária: Frank Ildikó
Erzsébet: Lotz Kata
Leicester: Andrei Hansel
Talbot: Basilides Barna
Burleigh: Szalay Sándor
Davison: Farkas Gergő
Paulet: Florin Gabriel Ionescu
Mortimer: Christoph Fortmann
Aubespine: Máté Richárd
Kennedy: Pitz Melinda
Szolga: Szemerédi Fanni

Rendező: Tömöry Péter
Díszlet és jelmez: Lőrincz Melinda

Zenéjét szerezte: Horváth Károly

Rendezőasszisztens: Balbach Viktória

Súgó: Szemerédi Fanni

Fény: Marton Balázs

Hang: Szebeni Kálmán

Kellék: Máté Zoltán

Technika: Imre Tibor, Rezi Dávid

<< vissza